Mint édes borban a keserű vér,
Az élet is egyfajta múlandó veszély
Nem számít honnan jövünk és miért
Ha a végsőkig van harcolni kiért
Hűtlen járni a járt utat
Mert minden ember másik után kutat
Részegítő pipacs illata fut át egy tavaszi szellőn,
S hat fekete lúd követ odafent az égen egy felhőt
Majd riadtan tovaszállnak ha elérték,
Hiszen túlbecsülték az élet mértékét.
2051 tavasza volt. A hajnali napfény lágyan világította meg
Wales fővárosának hatalmas háztömbjeit. Az egyik ilyen mellett feküdt egy három
emeletes családi ház, öt gyerekkel. A szülők már évtizedek óta békességben voltak
együtt. Legnagyobbik fiuk pár éve kirepült otthonról, így már csak a tizenöt
éves ikerpárról, a tíz éves öccsükről, és hét éves húgukról kellett
gondoskodniuk. Minden nap nevetés, és szeretet töltötte meg a hatalmas házat.
Mindenkinek saját szobája volt, és egy óriási nappali, valamint egy majdnem
ugyanakkora konyha, hogy a család rengeteg időt tölthessen együtt. Ennek ellenére
még télen is a kertjükben töltötték a legtöbb időt. Sok fa tarkította a
körülbelül fél hektárnyi területet. Némelyik közé függőágyat akasztottak,
messzebb tőlük volt hintaágy és medence is, szökőkút, valamint a kertben két
fiatal magyar vizsla bóklászott. Aznap hajnalban Katie a szombati nap ellenére
hamar felkelt, és kiült a teraszra nézni a napfelkeltét, ölében Marcipánnal és
Fülessel, a két kutyájával. Már akkor is túl volt Európa négy terrortámadáson
és két robbantáson, de akkor következett a pokol. Reggel fél hattól kilencig
ücsörgött kint a lány. Iszogatta a tejeskávéját, és közben a tabletén
böngészett néhány divatoldalt. Kilenc után pár perccel azonban édesapja hangját
hallotta jajveszékelni odabentről.
- Katie, Katie, hol vagy?
- Itt vagyok, Apa – lépett be nyugodtan a házba, az oldalán a két kutyával. Az apja minden reggel mielőtt kikelt volna az ágyból a fél kilenctől tízig tartó híradót nézte.
- Nem tudom, hogy közöljem veled – sápadt el. – De pakolnod kell, most azonnal. Negyed óra múlva indulunk. Sok ruhát hozz, és a legkedvesebb emlékeidet. Csak egy hátizsáknyit cuccot pakolj. Pontosan kilenc huszonegykor találkozunk a kocsinál. Az úton elmondom – Katie pár pillanatig csak állt ott, mint a kövület, de teljesítette apja kérését. Elkezdett pakolni.
- Apa, mi történt? Mondj már valamit! – miközben összeszedte a dolgait, egyre idegesebben, és hangosabban kérlelte apját, hogy ossza meg vele a történteket.
- Clarissa, odafele el kell mennünk a boltba, nem lesz elég az étel és a víz – homlokáról gyöngyöző izzadságcseppek suhantak végig a kulcscsontjáig. Mindenki eszeveszetten sietett. Ekkor Katie pedig belépett a szülei szobájába. Meglátta, hogy a televízión éppen a híradó megy, így leült a készülékkel szemben álló franciaágy végébe, hogy nézze.
- Ismétlem, ez nem próba! Az Iszlám állam betört Európába, és körülbelül tizenhárom óra múlva eléri Wales városait is. Mindenki húzódjon fedett helyekre, a központi búvóhelyeket megnyitottuk. Ismétlen, ez nem próba! Hetek, vagy hónap múlva akár egy újabb világháborúra is számíthatunk, ha Amerika és Kína beleszól a vallási slamasztikába – ekkor Katie nővére, Liliana megjelent az ajtóban.
- Annyira sajnálom – borult a nyakába, és sírni kezdett.
- Nem a te hibád – mondta reszketve Katie.
- Sietnünk kell.
- Hova megyünk?
- A hegyekbe.
- Pontosabban melyikbe?
- A Snowdonba. Ott sok a barlang.
- Beteszem a kutyákat a kocsiba.
- Lucy és Thomas?
- Ők már a furgonban vannak.
- Byron? – ő volt a legidősebb bátyjuk.
- Belgiumban van. Egyelőre nincs róla még hír – sétált ki a szobából. Katie pedig hiper gyorsasággal dobta be a fotóalbumát és kabalamaciját a táskájába. Majd azt becipzárazva kirohant a kocsihoz.
- Mindenki, és minden megvan? – kérdezte Bill, az apjuk.
- Igen – mondták egyszerre. A kicsik nem értették mi történt. Lucy felettébb örült a meglepetés-családi nyaralásnak. A jármű pedig elindult. A Snowdon a Falls család lakhelyétől öt óra kocsiútra volt. Mivel a családapa filozófus és történész, valamit történelemtanár volt, nagyon jól tudta az ilyen helyzetekben mit kell cselekedni, és hova kell menni. Az első órában Bill feszülten, idegesen és gyorsan vezetett, amíg beértek a városba. Clarissa pedig az alatt az idő alatt próbálta megmagyarázni két idősebb lányának a következő helyzetet. Hiszen még nem következett be, de tudták, hogy be fog. Így mindent elkövettek annak érdekében, hogy épségben megússzák.
- Időben vagyunk - nézett az órájára Bill.
- Viszont már több száz ember indult el a menedékhelyekre és a hegyekbe - Clarissa a telefonján a híreket olvasgatta folyamatosan.
- Az még nem sok.
- Rendben, akkor most mi lesz? - kérdezte a türelmetlen Katie.
- Én bemegyek vásárolni. Ti pedig, ha történne valami, akármi a vészhelyzetnek titulálható, akkor anyátok átugrik a volánhoz, és folytatjátok az utat.
- De Apa - mondta ijedten Liliana.
- Semmi baj, húsz perc és itt vagyok - az a húsz perc felért húsz órával. Clarissa bármikor készen állt, hogy átugorjon a volán mögé, és a gázra taposson. Azonban szeretett férjét semmiképen sem hagyta volna magára. Pontosan húsz perc múlva Bill megjelent egy bevásárlókocsit tolva maga előtt. Kinyitotta a furgon hátulját, bedobálta a cuccokat a csomagtartóba, bezárta az ajtókat, bepattant a helyére, és azonnal tovább indultak.
- Egyre többen vannak - mondta, miközben fordult ki a parkolóból. - Nagy az ijedtség. A bevásárlóközpontban szinte maximum hangerőn szólnak a hírek.
- Mit mondanak? - kérdezte Clarissa.
- Mindenfélét. Köztük rengeteg sületlenséget. De ami igaz belőle az, hogy az Iszlám állam a keresztényeket üldözi. Úgyhogy vettem anyagokat, ollót, és cérnát, hogy tudjunk csadort készíteni, valamint a Koránt is megvettem a könyvesboltban. Ha ránk is találnának a hegyekben, aminek egy a tízezerhez az esélye, látni fogják hogy muszlimok vagyunk, és nem lesz baj.
- Nem akarom megtagadni Istent - fonta össze karjait Katie.
- Nem kérdeztem, hogy mit akarsz. Világos? Az életed múlik ezen. Isten meg fogja érteni.
- Ne legyél vele ilyen erős, Bill - csitította Clarissa.
- Isten most is segíteni fog nekünk, Katie jól mondja - szólalt fel mellette barna hajú ikertestvére.
Einstein egyszer azt mondta, hogy a sötétség és a hideg nem létezik, csupán a fény és a melegség hiányát érezzük. Ők sem féltek és nem voltak szomorúak, csupán a jó közérzet és a boldogság hiányát érezték.
- Apa - szólalt meg a legkisebbik fiú a családban, Thomas.
- Mondd Tommy - lágyult el a hangja Billnek.
- Kik azok? - mutatott balra a kocsi ablakán keresztül.
- A fenébe! - Bill oldalra rántotta a kormányt, és rátaposott a gázra. Nem érdekelte, hogy meg is büntethetik őt, csak arra koncentrált, hogy biztonságban legyenek. Thomas tankokat mutatott neki, amiről nem tudta, hogy ellenségesek, vagy a város csak elkezdett felszerelkezni a várható támadás ellen. Egy kilométerrel odébb kezdtek megnyugodni, mert senki sem követte őket.
Késő tavasz volt és ennek következtében füllesztő meleg volt a kilenc személyes furgonban. Amíg Lucy, Liliana és Thomas aludtak, vagy éppen csendben bámultak ki az ablakon, Katie a szüleit faggatta. Nem zavartatta magát, hogy nem akarnak erről beszélni. Nem adta fel. Választ akart és magyarázatokat. Csak egy összezavarodott kamasz volt.
- Meddig kellesz bujkálnunk?
- Minél tovább. A háború akár évekig is eltarthat - válaszolta feszengve Bill.
- És addig három hónapra elegendő konzervvel és vízzel akartok egy barlangban lakni, mínusz egy gyerekkel? - nevetett idegesen a tizenöt éves lány. Tudták, hogy a lányuknak igaza volt, de nem tehettek mást, minthogy csendben hallgatták a kirohanását.
- A bátyád már nem gyerek - bökte ki végül a családapa.
- Attól, hogy egyetemista, és egy kétszobás albérletben lakik négy barommal, még egy tojást sem tud főzni . Ráadásul nem ismeri a mosógép és az öblítő fogalmát sem - fonta össze maga előtt a karjait Katie, szánakozva bátyján, aki minden hétvégén hazahordta a szennyest.
- Befejeznéd, kérlek? Szétmegy a fejem - fogta a homlokát Clarissa. Katie nem szólt semmit. Lazán kikötötte az övét és hátrafordult. Odanyújtott a csomagtartóban utazó kutyáknak egy-egy fél szelet szalámirudat és visszaült a helyére. Akkor még egyikük sem gondolt bele a tények súlyosságába. A fiatal Katherine pedig három héttel később már a pokolra kívánta az egész kialakult helyzetet. Évekkel később is azt szerette volna, hogy ne emlékezzen semmire. Egyszerűen csak el akarta felejteni a sok kínt, de nem ment neki.
Délután öt óra lehetett, amikor megérkeztek a hegy lábához, ahol letették a kocsit, és gyalog folytatták az utat. Már elkezdett besötétedni, mire felértek a hegyre és találtak egy megfelelőnek tűnő barlangot. Közben találkoztak egy házaspárral, így már nyolcan voltak. A barlang nyirkos és elég hideg is volt, de mindenki talált magának benne egy jó helyt.
- És mit dolgoznak? - kérdezte Bill az újdonsült lakótársaikat.
- Történész vagyok - mondta a fiatal férfi. - A feleségem pedig bankár.
- Én történelem tanár vagyok - biccentett.
- És a felesége? - kérdezte a nő.
- Ő hegedűművész.
- Érdekes munka. Melyik kórusban van?
- A Walesiben - válaszolta maga Clarissa. - Hogy hívják magukat?
- Ha nem probléma, szerintem tegeződjünk. Itt leszünk egy darabig.
- Támogatom az ötletet - mondta Bill.
- Egyébként Kyle vagyok - nyújtotta a kezét férfitársa felé.
- Én pedig May. Franks - tette hozzá a mellette ülő.
- Bill és Clarissa Falls - mosolygott kedvesen a feleség.
- És a gyerekek?
- A legkisebb Lucy, úgy Thomas, az ikrek pedig Liliana és Katie. Liliana az idősebb. Úgy lehet őket megkülönböztetni, hogy Lilinek van egy szépségpöttye. Meg ő csendesebb - vallotta be.
A háború két nap múlva elkezdődött. A két család már több, mint egy hónapja élt túl önellátásból a barlangban, Katie pedig szorgalmasan írt a naplójába a fejleményekről.
Kedves naplóm!
Már pontosan harmincöt napja vagyunk itt. Számoljuk a barlang falán. Elfogyott az összes tiszta ruhám és hiába cserélem minden nap az öltözékem, nem lesz egyik sem tisztább. A víz borzalmasan hideg, így egy ideje már nem is fürdünk, mert a barlangban amúgy sincs valami kellemes klíma. Alig várom, hogy elszabadulhassunk innen. Hozzánk csapódott egy harminc éves nő és egy harminchárom éves pasi, May és Kyle Franks. Egy éve házasodtak össze, és úgy látszik ez a nászútjuk. Byronról még mindig nem tudunk semmit.
2051. 06. 10.
Katherine Hope Falls
- Mi lesz ezek után? - kérdezte May. Nem igazán várt választ, de Clarissa folytatta a csevegést
- Várunk még.
- Mégis mire? És hogy? Honnan fogjuk tudni a fejleményeket? A telefonok már régen lemerültek - sóhajtott.
- Bill és Kyle elmehetnének a közeli faluba az eddigi napilapokért. Van innen nem messze egy falu, húsz perc séta. Körülbelül ötvenen lakhatnak ott.
- Eddig erről miért nem szóltatok? Miért nem megyünk oda? Hol van? - támadta le.
- Nem sokkal a hegy lába felett. Már ott érezhető a tiszta levegő.
- Az, amelyiket eltakart az erdő, nem?
- Azt hiszem, igen - mondta Clarissa.
- Ha ötvenen vannak ott, a hadsereg biztos nem fog velük foglalkozni - csillant fel a szeme.
- Még neve sincs a falunak - adott neki igazat. Később a "A szurdok" elnevezést kapta. Mert az maradt az egyetlen hely, ahol a pusztítás nem végzett mindennel, ami valaha lélegzett.
- Ráadásul szintén a hegyekben van. A tankok ide nem jönnek fel. Nem lenne kényelmesebb egy házban? És ha eldurvul a helyzet, még mindig visszajöhetünk ide.
- Igazad van. Nem valami kényelmes itt. Beszélek Billel.
- Szó sem lehet róla! - mondta a férje.
- Csak próbáljuk meg!
- Miért?
- Csak... nézz rájuk - mutatott a gyerekek felé. - Boldogtalanok.
- Jó - ezzel azonnal lehetett rá hatni. - Mikor induljunk?
- Ma - felelte May.
- Esetleg rögtön? - kérdezte cinikusan, mire Clarissa elmosolyodott.
- Srácok, pakolás! - kiáltott, amire mindenki felkapta a fejét. - Lelépünk innen.
- Ez az!
- Végre!
- Pokoli ez a hely - a kicsik ujjongtak, Lili és Katie pedig egyszerre sóhajtottak fel a megkönnyebbüléstől.
Mivel mindkét család a hegy lábánál hagyta a kocsikat, gyalog mentek felkeresni a falut. Nem igen találták mg először, mert a lakosok gondosan levették az útmutató táblákat az elővigyázatosság kedvéért. Végül két óra hossza sétálás és cipekedés után odataláltak. Nagyon örültek. Bentebb sétálva az utakon May meglátott egy idős férfit, a háza előtt egy padon ücsörögve.
- Várjatok - mondta, majd odasétált hozzá. A férfi köszönés helyett mellette lévő puskájához nyúlt.
- Nem, semmi baj, mi is menekülünk! - tette fel a kezét ijedten, védekezésképpen. A férfi pedig lassan végigmérte a nőt és leeresztette a fegyverét.
- Kik vagytok - kérdezte mogorván.
- Két esetlen család.
- Mi kell?
- Egy üres ház, ahol meghúzódhatunk.
- Hol voltatok eddig?
- Egy nyirkos barlangban.
- Akkor nem is hallottatok a fejleményekről?
- Milyen fejlemények? - kérdezte érdeklődően, majd intett az utastársainak, hogy menjenek oda.
A férfi bebotorkált a házba és kis idő múlva körülbelül tizenöt napilappal a kezében jelen meg és Maynek adta őket.
- Ezek a legfontosabbak, nekem mindegyikből van több példány. A házak fele pedig üres, keressenek egyet, vigyenek át bútorokat a többiből, Egy hónapja tart a háború, de itt senki sem járt még, aki ellenséges.
- Akkor miért mentek el az emberek?
- Május 19 - mutatott az újságokra. - A kocsibolt minden nap, reggel nyolctól kilencig van itt - majd azzal bement házba. A kint maradt egyének pedig elkezdték olvasgatni a lapokat.
- Május 4 - mondta ki Bill hangosan, olvasva az újságot. - A történelem ismétli önmagát. Egy újabb keresztesháborúra számíthatunk. A bernaui tartomány behatolt a Trena országaiba. A Bernau sátánista közösség. Nem tűrik az Istennel kapcsolatos "közhiedelmeket".
- Május 10 - olvasott fel egy újat Clarissa. - Az elfogottak száma hétszáz fő. Halottak nincsenek. Lebombázták a londoni Big Bent.
- Május 19 - olvasta fel Liliana az ominózus, előbb említett dátumot. Mindenki feszülten figyelt. - Felhívás a Trena egyesület országainak! Aki megjelenik május harmincadikán az új fővárosi nagykövetségen és az új királynál jelentkezik, kisorsolunk harminc szerencsés embert, akik a király jobbkezesei lehetnek. Kihagyhatatlan ajánlat!
- Új király? Új főváros? - kérdezte zavarodottan Thomas.
- Május 15 - olvasta azonnal Bill. - Az új király, I. Lucifer koronázása kasszasiker volt. Ő nem egy ország, hanem az egész világ uralkodója lett.
- Május 31 - suttogta May. - A jobbkezes-választás vérfürdőbe torkollott. A tények alapján Lucifer király a Bernau tagja. Négyszázötvenhárom halott, körülbelül ezer sebesült.
- A vezére - nézett fel Katie egy újságból. - Július 1 - biccentett.
- Borzalmas - mondta Kyle.
- Az.
- Meg ez is - mutatta a napilapot. - A fél kontinens kiszáradt.
- Mi? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Clarissa.
- A fák, a vizek...
- És itt?
- Itt még nem jártak, emlékszel? - nem kellett volna elszólnia magát.
Négy hónappal később, amikor úgy tűnt, hogy minden rendben, a Falls és a Frank család hajnalban hangos sziréna szóra keltek. A Bernau csapatai elértek A szurdokba is. Mindenkit felvettek a listára és besorolták valahova. Az Istenhívőket halálraítélték, a sátánistákat Lucifer szolgáinak kiáltották ki, a többi ember pedig vagy börtönben ült, vagy rengeteg munkával magas rangot kapott. A gyerekeket is kivégezték, mert nem tudtak volna dolgozni. A Falls család így veszítette el később Lucyt és Thomast is.
- Neve? - kérdezte keményen a meggyötörtnek tűnt katonatiszt.
- Katherine.
- Tovább!
- Katherine Hope Falls - nyögte ki nehezen az ikerpár egyik fele.
- Születési dátum, hely?
- 2036. 01. 16.
- Hely? - emelte meg a hangját.
- Wales - a lány hangja elcsuklott.
- Lucifer szolgája vagy? - jött a mindent eldöntő kérdés.
Katie jól akart válaszolni. Élni akart, de nem Istent megtagadva és szégyenben előtte. Egy másodperc leforgása alatt kellett kitalálnia valamit. A százados türelmetlenül, de csendben várt.
- Vagyok - bökte ki végül Katie. A katona pedig belefirkantott a papíron lévő rublikába egy pipát.
- A 211-es kocsihoz menj - utasította.
- Katie, Katie, hol vagy?
- Itt vagyok, Apa – lépett be nyugodtan a házba, az oldalán a két kutyával. Az apja minden reggel mielőtt kikelt volna az ágyból a fél kilenctől tízig tartó híradót nézte.
- Nem tudom, hogy közöljem veled – sápadt el. – De pakolnod kell, most azonnal. Negyed óra múlva indulunk. Sok ruhát hozz, és a legkedvesebb emlékeidet. Csak egy hátizsáknyit cuccot pakolj. Pontosan kilenc huszonegykor találkozunk a kocsinál. Az úton elmondom – Katie pár pillanatig csak állt ott, mint a kövület, de teljesítette apja kérését. Elkezdett pakolni.
- Apa, mi történt? Mondj már valamit! – miközben összeszedte a dolgait, egyre idegesebben, és hangosabban kérlelte apját, hogy ossza meg vele a történteket.
- Clarissa, odafele el kell mennünk a boltba, nem lesz elég az étel és a víz – homlokáról gyöngyöző izzadságcseppek suhantak végig a kulcscsontjáig. Mindenki eszeveszetten sietett. Ekkor Katie pedig belépett a szülei szobájába. Meglátta, hogy a televízión éppen a híradó megy, így leült a készülékkel szemben álló franciaágy végébe, hogy nézze.
- Ismétlem, ez nem próba! Az Iszlám állam betört Európába, és körülbelül tizenhárom óra múlva eléri Wales városait is. Mindenki húzódjon fedett helyekre, a központi búvóhelyeket megnyitottuk. Ismétlen, ez nem próba! Hetek, vagy hónap múlva akár egy újabb világháborúra is számíthatunk, ha Amerika és Kína beleszól a vallási slamasztikába – ekkor Katie nővére, Liliana megjelent az ajtóban.
- Annyira sajnálom – borult a nyakába, és sírni kezdett.
- Nem a te hibád – mondta reszketve Katie.
- Sietnünk kell.
- Hova megyünk?
- A hegyekbe.
- Pontosabban melyikbe?
- A Snowdonba. Ott sok a barlang.
- Beteszem a kutyákat a kocsiba.
- Lucy és Thomas?
- Ők már a furgonban vannak.
- Byron? – ő volt a legidősebb bátyjuk.
- Belgiumban van. Egyelőre nincs róla még hír – sétált ki a szobából. Katie pedig hiper gyorsasággal dobta be a fotóalbumát és kabalamaciját a táskájába. Majd azt becipzárazva kirohant a kocsihoz.
- Mindenki, és minden megvan? – kérdezte Bill, az apjuk.
- Igen – mondták egyszerre. A kicsik nem értették mi történt. Lucy felettébb örült a meglepetés-családi nyaralásnak. A jármű pedig elindult. A Snowdon a Falls család lakhelyétől öt óra kocsiútra volt. Mivel a családapa filozófus és történész, valamit történelemtanár volt, nagyon jól tudta az ilyen helyzetekben mit kell cselekedni, és hova kell menni. Az első órában Bill feszülten, idegesen és gyorsan vezetett, amíg beértek a városba. Clarissa pedig az alatt az idő alatt próbálta megmagyarázni két idősebb lányának a következő helyzetet. Hiszen még nem következett be, de tudták, hogy be fog. Így mindent elkövettek annak érdekében, hogy épségben megússzák.
- Időben vagyunk - nézett az órájára Bill.
- Viszont már több száz ember indult el a menedékhelyekre és a hegyekbe - Clarissa a telefonján a híreket olvasgatta folyamatosan.
- Az még nem sok.
- Rendben, akkor most mi lesz? - kérdezte a türelmetlen Katie.
- Én bemegyek vásárolni. Ti pedig, ha történne valami, akármi a vészhelyzetnek titulálható, akkor anyátok átugrik a volánhoz, és folytatjátok az utat.
- De Apa - mondta ijedten Liliana.
- Semmi baj, húsz perc és itt vagyok - az a húsz perc felért húsz órával. Clarissa bármikor készen állt, hogy átugorjon a volán mögé, és a gázra taposson. Azonban szeretett férjét semmiképen sem hagyta volna magára. Pontosan húsz perc múlva Bill megjelent egy bevásárlókocsit tolva maga előtt. Kinyitotta a furgon hátulját, bedobálta a cuccokat a csomagtartóba, bezárta az ajtókat, bepattant a helyére, és azonnal tovább indultak.
- Egyre többen vannak - mondta, miközben fordult ki a parkolóból. - Nagy az ijedtség. A bevásárlóközpontban szinte maximum hangerőn szólnak a hírek.
- Mit mondanak? - kérdezte Clarissa.
- Mindenfélét. Köztük rengeteg sületlenséget. De ami igaz belőle az, hogy az Iszlám állam a keresztényeket üldözi. Úgyhogy vettem anyagokat, ollót, és cérnát, hogy tudjunk csadort készíteni, valamint a Koránt is megvettem a könyvesboltban. Ha ránk is találnának a hegyekben, aminek egy a tízezerhez az esélye, látni fogják hogy muszlimok vagyunk, és nem lesz baj.
- Nem akarom megtagadni Istent - fonta össze karjait Katie.
- Nem kérdeztem, hogy mit akarsz. Világos? Az életed múlik ezen. Isten meg fogja érteni.
- Ne legyél vele ilyen erős, Bill - csitította Clarissa.
- Isten most is segíteni fog nekünk, Katie jól mondja - szólalt fel mellette barna hajú ikertestvére.
Einstein egyszer azt mondta, hogy a sötétség és a hideg nem létezik, csupán a fény és a melegség hiányát érezzük. Ők sem féltek és nem voltak szomorúak, csupán a jó közérzet és a boldogság hiányát érezték.
- Apa - szólalt meg a legkisebbik fiú a családban, Thomas.
- Mondd Tommy - lágyult el a hangja Billnek.
- Kik azok? - mutatott balra a kocsi ablakán keresztül.
- A fenébe! - Bill oldalra rántotta a kormányt, és rátaposott a gázra. Nem érdekelte, hogy meg is büntethetik őt, csak arra koncentrált, hogy biztonságban legyenek. Thomas tankokat mutatott neki, amiről nem tudta, hogy ellenségesek, vagy a város csak elkezdett felszerelkezni a várható támadás ellen. Egy kilométerrel odébb kezdtek megnyugodni, mert senki sem követte őket.
Késő tavasz volt és ennek következtében füllesztő meleg volt a kilenc személyes furgonban. Amíg Lucy, Liliana és Thomas aludtak, vagy éppen csendben bámultak ki az ablakon, Katie a szüleit faggatta. Nem zavartatta magát, hogy nem akarnak erről beszélni. Nem adta fel. Választ akart és magyarázatokat. Csak egy összezavarodott kamasz volt.
- Meddig kellesz bujkálnunk?
- Minél tovább. A háború akár évekig is eltarthat - válaszolta feszengve Bill.
- És addig három hónapra elegendő konzervvel és vízzel akartok egy barlangban lakni, mínusz egy gyerekkel? - nevetett idegesen a tizenöt éves lány. Tudták, hogy a lányuknak igaza volt, de nem tehettek mást, minthogy csendben hallgatták a kirohanását.
- A bátyád már nem gyerek - bökte ki végül a családapa.
- Attól, hogy egyetemista, és egy kétszobás albérletben lakik négy barommal, még egy tojást sem tud főzni . Ráadásul nem ismeri a mosógép és az öblítő fogalmát sem - fonta össze maga előtt a karjait Katie, szánakozva bátyján, aki minden hétvégén hazahordta a szennyest.
- Befejeznéd, kérlek? Szétmegy a fejem - fogta a homlokát Clarissa. Katie nem szólt semmit. Lazán kikötötte az övét és hátrafordult. Odanyújtott a csomagtartóban utazó kutyáknak egy-egy fél szelet szalámirudat és visszaült a helyére. Akkor még egyikük sem gondolt bele a tények súlyosságába. A fiatal Katherine pedig három héttel később már a pokolra kívánta az egész kialakult helyzetet. Évekkel később is azt szerette volna, hogy ne emlékezzen semmire. Egyszerűen csak el akarta felejteni a sok kínt, de nem ment neki.
Délután öt óra lehetett, amikor megérkeztek a hegy lábához, ahol letették a kocsit, és gyalog folytatták az utat. Már elkezdett besötétedni, mire felértek a hegyre és találtak egy megfelelőnek tűnő barlangot. Közben találkoztak egy házaspárral, így már nyolcan voltak. A barlang nyirkos és elég hideg is volt, de mindenki talált magának benne egy jó helyt.
- És mit dolgoznak? - kérdezte Bill az újdonsült lakótársaikat.
- Történész vagyok - mondta a fiatal férfi. - A feleségem pedig bankár.
- Én történelem tanár vagyok - biccentett.
- És a felesége? - kérdezte a nő.
- Ő hegedűművész.
- Érdekes munka. Melyik kórusban van?
- A Walesiben - válaszolta maga Clarissa. - Hogy hívják magukat?
- Ha nem probléma, szerintem tegeződjünk. Itt leszünk egy darabig.
- Támogatom az ötletet - mondta Bill.
- Egyébként Kyle vagyok - nyújtotta a kezét férfitársa felé.
- Én pedig May. Franks - tette hozzá a mellette ülő.
- Bill és Clarissa Falls - mosolygott kedvesen a feleség.
- És a gyerekek?
- A legkisebb Lucy, úgy Thomas, az ikrek pedig Liliana és Katie. Liliana az idősebb. Úgy lehet őket megkülönböztetni, hogy Lilinek van egy szépségpöttye. Meg ő csendesebb - vallotta be.
A háború két nap múlva elkezdődött. A két család már több, mint egy hónapja élt túl önellátásból a barlangban, Katie pedig szorgalmasan írt a naplójába a fejleményekről.
Kedves naplóm!
Már pontosan harmincöt napja vagyunk itt. Számoljuk a barlang falán. Elfogyott az összes tiszta ruhám és hiába cserélem minden nap az öltözékem, nem lesz egyik sem tisztább. A víz borzalmasan hideg, így egy ideje már nem is fürdünk, mert a barlangban amúgy sincs valami kellemes klíma. Alig várom, hogy elszabadulhassunk innen. Hozzánk csapódott egy harminc éves nő és egy harminchárom éves pasi, May és Kyle Franks. Egy éve házasodtak össze, és úgy látszik ez a nászútjuk. Byronról még mindig nem tudunk semmit.
2051. 06. 10.
Katherine Hope Falls
- Mi lesz ezek után? - kérdezte May. Nem igazán várt választ, de Clarissa folytatta a csevegést
- Várunk még.
- Mégis mire? És hogy? Honnan fogjuk tudni a fejleményeket? A telefonok már régen lemerültek - sóhajtott.
- Bill és Kyle elmehetnének a közeli faluba az eddigi napilapokért. Van innen nem messze egy falu, húsz perc séta. Körülbelül ötvenen lakhatnak ott.
- Eddig erről miért nem szóltatok? Miért nem megyünk oda? Hol van? - támadta le.
- Nem sokkal a hegy lába felett. Már ott érezhető a tiszta levegő.
- Az, amelyiket eltakart az erdő, nem?
- Azt hiszem, igen - mondta Clarissa.
- Ha ötvenen vannak ott, a hadsereg biztos nem fog velük foglalkozni - csillant fel a szeme.
- Még neve sincs a falunak - adott neki igazat. Később a "A szurdok" elnevezést kapta. Mert az maradt az egyetlen hely, ahol a pusztítás nem végzett mindennel, ami valaha lélegzett.
- Ráadásul szintén a hegyekben van. A tankok ide nem jönnek fel. Nem lenne kényelmesebb egy házban? És ha eldurvul a helyzet, még mindig visszajöhetünk ide.
- Igazad van. Nem valami kényelmes itt. Beszélek Billel.
- Szó sem lehet róla! - mondta a férje.
- Csak próbáljuk meg!
- Miért?
- Csak... nézz rájuk - mutatott a gyerekek felé. - Boldogtalanok.
- Jó - ezzel azonnal lehetett rá hatni. - Mikor induljunk?
- Ma - felelte May.
- Esetleg rögtön? - kérdezte cinikusan, mire Clarissa elmosolyodott.
- Srácok, pakolás! - kiáltott, amire mindenki felkapta a fejét. - Lelépünk innen.
- Ez az!
- Végre!
- Pokoli ez a hely - a kicsik ujjongtak, Lili és Katie pedig egyszerre sóhajtottak fel a megkönnyebbüléstől.
Mivel mindkét család a hegy lábánál hagyta a kocsikat, gyalog mentek felkeresni a falut. Nem igen találták mg először, mert a lakosok gondosan levették az útmutató táblákat az elővigyázatosság kedvéért. Végül két óra hossza sétálás és cipekedés után odataláltak. Nagyon örültek. Bentebb sétálva az utakon May meglátott egy idős férfit, a háza előtt egy padon ücsörögve.
- Várjatok - mondta, majd odasétált hozzá. A férfi köszönés helyett mellette lévő puskájához nyúlt.
- Nem, semmi baj, mi is menekülünk! - tette fel a kezét ijedten, védekezésképpen. A férfi pedig lassan végigmérte a nőt és leeresztette a fegyverét.
- Kik vagytok - kérdezte mogorván.
- Két esetlen család.
- Mi kell?
- Egy üres ház, ahol meghúzódhatunk.
- Hol voltatok eddig?
- Egy nyirkos barlangban.
- Akkor nem is hallottatok a fejleményekről?
- Milyen fejlemények? - kérdezte érdeklődően, majd intett az utastársainak, hogy menjenek oda.
A férfi bebotorkált a házba és kis idő múlva körülbelül tizenöt napilappal a kezében jelen meg és Maynek adta őket.
- Ezek a legfontosabbak, nekem mindegyikből van több példány. A házak fele pedig üres, keressenek egyet, vigyenek át bútorokat a többiből, Egy hónapja tart a háború, de itt senki sem járt még, aki ellenséges.
- Akkor miért mentek el az emberek?
- Május 19 - mutatott az újságokra. - A kocsibolt minden nap, reggel nyolctól kilencig van itt - majd azzal bement házba. A kint maradt egyének pedig elkezdték olvasgatni a lapokat.
- Május 4 - mondta ki Bill hangosan, olvasva az újságot. - A történelem ismétli önmagát. Egy újabb keresztesháborúra számíthatunk. A bernaui tartomány behatolt a Trena országaiba. A Bernau sátánista közösség. Nem tűrik az Istennel kapcsolatos "közhiedelmeket".
- Május 10 - olvasott fel egy újat Clarissa. - Az elfogottak száma hétszáz fő. Halottak nincsenek. Lebombázták a londoni Big Bent.
- Május 19 - olvasta fel Liliana az ominózus, előbb említett dátumot. Mindenki feszülten figyelt. - Felhívás a Trena egyesület országainak! Aki megjelenik május harmincadikán az új fővárosi nagykövetségen és az új királynál jelentkezik, kisorsolunk harminc szerencsés embert, akik a király jobbkezesei lehetnek. Kihagyhatatlan ajánlat!
- Új király? Új főváros? - kérdezte zavarodottan Thomas.
- Május 15 - olvasta azonnal Bill. - Az új király, I. Lucifer koronázása kasszasiker volt. Ő nem egy ország, hanem az egész világ uralkodója lett.
- Május 31 - suttogta May. - A jobbkezes-választás vérfürdőbe torkollott. A tények alapján Lucifer király a Bernau tagja. Négyszázötvenhárom halott, körülbelül ezer sebesült.
- A vezére - nézett fel Katie egy újságból. - Július 1 - biccentett.
- Borzalmas - mondta Kyle.
- Az.
- Meg ez is - mutatta a napilapot. - A fél kontinens kiszáradt.
- Mi? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Clarissa.
- A fák, a vizek...
- És itt?
- Itt még nem jártak, emlékszel? - nem kellett volna elszólnia magát.
Négy hónappal később, amikor úgy tűnt, hogy minden rendben, a Falls és a Frank család hajnalban hangos sziréna szóra keltek. A Bernau csapatai elértek A szurdokba is. Mindenkit felvettek a listára és besorolták valahova. Az Istenhívőket halálraítélték, a sátánistákat Lucifer szolgáinak kiáltották ki, a többi ember pedig vagy börtönben ült, vagy rengeteg munkával magas rangot kapott. A gyerekeket is kivégezték, mert nem tudtak volna dolgozni. A Falls család így veszítette el később Lucyt és Thomast is.
- Neve? - kérdezte keményen a meggyötörtnek tűnt katonatiszt.
- Katherine.
- Tovább!
- Katherine Hope Falls - nyögte ki nehezen az ikerpár egyik fele.
- Születési dátum, hely?
- 2036. 01. 16.
- Hely? - emelte meg a hangját.
- Wales - a lány hangja elcsuklott.
- Lucifer szolgája vagy? - jött a mindent eldöntő kérdés.
Katie jól akart válaszolni. Élni akart, de nem Istent megtagadva és szégyenben előtte. Egy másodperc leforgása alatt kellett kitalálnia valamit. A százados türelmetlenül, de csendben várt.
- Vagyok - bökte ki végül Katie. A katona pedig belefirkantott a papíron lévő rublikába egy pipát.
- A 211-es kocsihoz menj - utasította.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése